Január első hétfőjén - minden különösebb megemlékezés nélkül - végezte heti munkáját az egyéves „Hatvanon túl...“ magazinműsor a Civil Rádióban. Pedig úgy gondolom, lenne okunk egy pillanatra megállnunk... Elkészítettünk és adásba került 13 adás, és már kész az idei első is.
Honnan is indultunk?
2009-ben, az Újbuda 60+ program keretében szervezett rádiós képzésben (a Civil Rádió lelkes „tanárának” köszönhetően) végzett néhány aktív nyugdíjas.
Megtanultuk az alapokat, a felvevő használatát... Azt, hogy hogyan kell kérdezni, esetenként hallgatni... Mit kell tenni, ha az interjúalany csak igen-nemmel válaszol, netán nagyon bőbeszédű... Egyszerre ne tegyünk fel csak egy kérdést, hagyjuk beszélni akit kérdezünk stb.
Mikor tele lelkesedéssel befejeződött az oktatás, mindenki sajnálta, hogy vége. Oktatónk biztatott, hogy dolgozzunk, „a Civil Rádióban mindig lesz helye a jó felvételeknek”. Ekkor előállt közülük valaki, hogy mi lenne, ha folytatnánk. Szó szót követett, mindenkinek akadt ötlete. Adtunk magunknak egy hét gondolkozási időt. Mérlegelni kellett a lehetőségeket és az esetlegesen felvállalandó kötelezettségeket. Nagy volt a kísértés: havonta egyszer 45 percnyi adás!
Eltelt a hét, megszülettek a döntések. Mindenki szerette volna folytatni. Mindenkinek voltak újabb ötletei. Legyen benne ez meg az meg amaz.... Szóval legyen egy magazin műsor. Röpködtek a javaslatok, hogy legyen benne könyvajánló, legyen szó egészségről, legyen szó kertről, (valaki azonnal jelezte, hogy hív egy ismerősét, aki kertészmérnök) legyenek portrék, legyen szó kerületi eseményekről stb. Sőt, legyen szignálunk, és az egyes rovatoknak saját szignálja.
Végül a döntés az oktatónktól: 2010. január 18-án elhangzik az első „Hatvanon túl...” adás. Lázas készülődés, osztozkodás, hogy ki-mikor-kivel-hol készít interjút. És persze, hogy ki-mikor-hol-kinek adja át a rádiótól kölcsönkapott felvevőt.
Készültek az interjúk, majd ismét összegyűltünk a stúdióban, hogy leadjuk első - most már „hivatalos” - munkáinkat. Felvettük a rovatok címét - majd szignál lesz belőle... Szegény rádiós vezetőnk! Adás előtt, alig fél órával készült el a vágással, összerakással. Mi pedig otthon kellő izgalommal vártuk, hogy meghalljuk magunkat az éterben.
Úgy éreztük, „nem is volt rossz”. Még nagyobb lelkesedéssel folytattuk a munkát, hisz mindjárt itt a következő adás. Témánk bőven volt, mentünk is utána.
Idővel eljutottunk oda, hogy már volt annyi anyagunk, hogy válogatni is tudtunk belőlük. Sőt, már volt ok a „sértődésre” is, hogy kinek milyen anyaga marad éppen ki a következő adásból. Mert, már lehetőség adódott, hogy egy-két témát öleljen fel egy-egy adás.
Aztán persze jött a nyár, a szabadságok ideje és akkor ugye előállt a kötelezettség is... Azért mindig sikerült összeállítani a magazint.
Közben volt, aki magtanult vágni. Ekkortól már arra is jutott idő, hogy előzetesen meghallgassuk mit is „alkottunk”. Lehetőség nyílt arra, hogy közösen döntsünk, hogy a kész anyag valóban kész-e. Egyre kritikusabbak lettünk magunkkal és egymással...
Amikor úgy éreztük, lassan minden kezd olajozottan menni - már vágott, „adáskész” anyagot viszünk - váratlanul „beteget jelentett” rádiós segítőnk. Nagy ijedelem, most mi lesz? Vígasztal: „meg tudjátok csinálni, „adás előtt már leszek”, „lesz, aki segít.” (Hogy „oldja a feszültségünket”, még hozzáteszi, hogy legalább kiderül, hogy mit tanultunk)
Ezek után ültünk be a stúdióba. És akkor kiderült, hogy a technikust is helyettesíti valaki... Az első percek döbbenete után - hol kell bekapcsolni, miért nem szól, melyik mikrofon él - megtaláltunk, megoldottunk mindent. Kellően megizzadva, de összeállítottuk a műsort! Sőt, adás előtt megérkezett a „beteg” és közölte „meg van vévé” (azaz rendben van).
Azóta, változatos intenzitással, de mindenki teszi a dolgát, hozza az ötleteket, készíti az interjúkat a heti megbeszélésekre. Már rég elfelejtettük, hogy többen csak azért mentek a képzésre, mert érdekelte őket a rádiós technika... Kialakult egy rendszer. Van, aki „csak” felveszi az anyagot, más főleg vágja. Akad, aki kapható egy gyors beszélgetésre, ha kevés az anyag...
Egyszóval nagy élvezettel készítjük a havi adásokat. Annyira dolgozva, hogy eszünkbe se jutott, hogy eltelt egy év, amikor minden Nagymama és Nagypapa újabb oldaláról mutatta meg magát…
2011-01-12 Kéri Juli
