Mivel most kezdődik a nyár, mondhatjuk, hogy derekasan álltuk minden megpróbáltatását. Ne is nézzünk vissza, csak a jó érzéseket vetítsük a jövőre. S összegzésül mondjunk köszönetet a védőnőknek, az ápolóknak, az egészségügyi dolgozóknak, a pedagógusoknak…sorolhatnánk hosszasan, de most épp az ő ünnepeik múlnak ebben a szokatlan formában. Békeidőben odamentünk, kezet ráztunk, virágot vittünk, megköszöntünk…most erre eddig nem volt mód. Ezért azt gondoljuk, hogy a formabontás megengedi, hogy ünnepeljünk minden mögöttünk hagyott jeles napot! Gondoljunk szeretettel a segítőkre, a szolgálatot teljesítőkre, a tanítókra, minden emberre, akire ezután is számíthatunk. Megbecsülésünk jelét, egy őszinte mosolyt küldve feléjük, s a köszönetet szép, tiszta gondolatokkal kifejezve.
Kosztolányi Dezső: Tanár az én apám
Tanár az én apám. Ha jár a vidéki
városban, gyermekek köszöntik ősz fejét,
kicsinyek és nagyok, régi tanítványok,
elmúlt életükre emlékezve, lassan
leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók,
kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek,
írnokok, katonák s olykor egy országos
képviselő is. Mert nagy az én családom.
Nagy az én családom. Kelettől nyugatig,
nyugattól keletig. Nagy a mi családunk.
Mikor vele megyek, fogva öreg karját,
vezetve az úton, a szívem kitágul,
s szívek közt énekel elhagyatott szívem.
Az én édesapám az emberek apja
s én az emberek testvére vagyok.
Petőfi Sándor: A nap
Mi az a nap? mi az a nap?
Nem is nap az tulajdonkép.
Ugyan mi hát?… hát semmi más,
Mint egy nagy szappanbuborék.
Valami óriásfiú
Kifúja reggel keleten,
S szétpattan este nyúgaton. –
És ez minden nap így megyen.
Adj’ Isten egészségére
(magyar népmese)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan hatalmas volt, hogy ha eltüsszentette magát, az egész ország népségének rá kellett mondani: »Adj’ Isten egészségére!« Minden ember mondta is, csak a csillagszemű juhász nem akarta sohase mondani. Megtudta ezt a király, nagyon megharagudott. Maga elébe hivatta a juhászt.
Elmegy a juhász, megáll a király előtt. Ez a trónuson ült s igen hatalmas volt, meg rettenetes mérges. De akármilyen hatalmas volt, akármilyen mérges volt a király, a csillagszemű juhász mégsem félt tőle.
– Mondd mingyárt: adj’ Isten egészségemre! – rivalt rá a király.
– Adj’ Isten egészségemre! – szólt vissza a juhász.
– Nekem, nekem, te korhely, betyár, te! – lármázott a király.
– Nekem, nekem, felséges úr! – felelt amaz.
– De nékem, énnékem! – ordított a király és mérgesen verte a mellét.
– Nékem hát, persze, hogy énnékem! – mondta megint a juhász és szelíden verte hozzá a mellét.
Már akkor a király nem tudta, mit tegyen mérgében. Ekkor beleszól az udvarmester:
– Azt mondd te, tüstént azt mondd: adj’ Isten egészségére, felséges uram! – Ha nem mondod, halál fia vagy!
– Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül – felelt a juhász.
A királyleány is ott volt a szobában, király apja mellett ült egy kisebb trónuson. Olyan gyönyörűséges szép volt, akárcsak egy aranygalamb. De akármilyen gyönyörűséges szép volt, azért elnevette magát a juhász szavára. Mert neki megtetszett a csillagszemű juhász; jobban megtetszett, mint minden királyfi.
Csokonai Vitéz Mihály: A nap innepe
(részlet)
„Idvez légy, áldás forrása,
Világosság tengere,
Munkás halandók lámpása,
Életünk rúgó-ere!
Te mutatod meg minékünk,
Mi fejér, mi fekete?
Te általad bús vidékünk
Örömkertté tétete.
