A latin költészet (Catullus, Horatius) folytatta a görög hagyományt és sokféle műfajjal ötvözte. A kereszténység terjedésével a keleti és nyugati területeken is egyaránt születtek himnuszok, melyeket sokszor már meglévő, vagy saját dallammal énekelve adtak elő. A verselés alapja a ritmus volt, így időmértékes alkotások születtek, s a középkorban ezek latin nyelven váltak a liturgia részévé. Közülük az egyik legismertebb, napjainkban is énekelt az Aquinói Szent Tamásnak tulajdonított „Himnusz az oltáriszentségről”. A magyarországi himnuszköltészet keletkezése a középkorra tehető, már 1508-ból ismert a műfajban íródott Mária-himnusz, Szent László-ének. Janus Pannonius is alkotott ebben a műfajban a Mars istenhez békességért című költeményében, vagy Zrínyi Miklós: Adriai tengernek syrenaia (1651) kötetében megírt Krisztus bajvívását példázó himnusza.
A későbbi korokban a keretek megváltoztak, s az egyházi szerepén túl az élet, a természet szépségét dicsőítő művekké váltak. A romantikában a himnusz fölfoghatatlan titkok közvetítőjévé, a szerelem érzését, vagy éppen egy közösség identitását kifejező műfaj.
A magyar nép himnusza is ez utóbbi cél érdekében íródott 1823. január 22-én Kölcsey Ferenc a reformkor nagy költője tollából. Romantikus vonásokat hordozó, máig időtálló himnuszát szatmárcsekei magányos éveiben írta és ezen a napon tisztázta le, „A magyar nép zivataros századaiból” alcímmel látta el. Kisfaludy Károly Almanachjában 1829-ben az alcím nélkül került közlésre. Nyomtatásban csak 9 év elteltével jelenhetett meg a költő verseskötetében.
A magasztos gondolatok, a személyes és közösségi büszkeség kifejezésére is alkalmas műfajban egészen napjainkig alkotnak a költők. pl. Babits Mihály: Himnusz Irishez (1904); Juhász Gyula: Himnusz az emberhez (1905), Radnóti Miklós: Himnusz a békéről (1938), Nagy László: Himnusz minden időben (1958), Juhász Ferenc: Himnusz-töredék (1972)
Az irodalmi alkotások értékein túl az énekelt Himnusz egy nemzet sorsát, összetartozását, erejét, büszkeségét megjelenítő zenemű. Először a hollandoknak volt nemzeti himnuszuk, ám a magyarságnak a 19. századig nem volt. Az osztrák császári himnuszt énekelték a katolikus és a református néphimnuszaik mellett, a „Boldogasszony Anyánk”, az „Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga”, a „Tebenned bíztunk, elejétől fogva” kezdetű énekeket. Népszerű volt még hivatalos alkalmakon a hatóságok által többször betiltott Rákóczi-nóta, vagy a Rákóczi-induló is.
Erkel Ferenc zeneszerző, karmester a magyar nemzeti operajátszás megteremtője zenésítette meg Kölcsey versét 1844-ben egy jeligés pályázatra, melyet el is nyert.
„A Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.” Ez többszöri próbálkozásra csak a magyar alkotmány 1989-es módosításával vált jogilag is hivatalossá. Egyben ettől az évtől január 22-én ünnepeljük A MAGYAR KULTÚRA NAPJÁT. Továbbá a 2012. január 1-jén életbe lépett Magyarország Alaptörvényének preambuluma a Himnusz első sorával kezdődik: „Isten, áldd meg a magyart!”
Az 1920-as években a világháborús vereségek miatt, a trianoni békediktátumot követően tempója lelassult, a magasztosabb előadást a Dohnányi Ernő-féle javításnak köszönhetjük, azóta ezt a változatot játsszák. Az össznemzeti imádsággá váló mű első versszaka - a fohász – nemzeti himnuszunk, amely általában minden fontos eseményen felhangzik.
Nyáry Krisztián irodalomtörténész, író legújabb könyvét figyelmükbe ajánljuk az „Általad nyert szép hazát” című kötetet, melynek alcíme „A Himnusz és a himnuszok kalandos élete”.
Néhány napja érdekes riportfilm készült, melyet a Youtube-on megnézhetnek.
A Himnusz regényes története
