Idősbarát Újbuda

Budapest Főváros XI. Kerület Újbuda Önkormányzatának honlapja
  |  
A+   A-
  |     |  
április 14. vasárnap, Tibor

Emlékezet

Radnóti Miklós költő, műfordító, a 20. századi magyar líra egyik meghatározó alakja 1909. május 5-én szültetett Budapesten, s 1944. november 9-én halt meg.

Zsidó származása miatt többször (1940-ben, majd 1943-ban és 1944-ben) behívták munkaszolgálatra. Dolgoztatták Szamosveresmartonban, Margittán, Királyhágón, Élesden, közben hosszabb-rövidebb időt otthon tölthetett. Ez idő alatt József Attila hátrahagyott verseit rendezte sajtó alá, búcsúztatta barátait, a nélkülözésekbe belepusztult Dési Huber István festőművészt (Nem bírta hát), a munkaszolgálatban meghalt Bálint György újságírót (Ötödik ecloga) és fogadott mesterét, Babits Mihályt (Csak csont és bor és fájdalom). Válogatott verseinek kiadásán és műfordításokon dolgozott, s bekapcsolódott az antifasiszta ellenállási mozgalom tevékenységébe.

Utoljára 1944 májusában vonult be munkaszolgálatra, s a szerbiai Bor melletti lágerbe került, innen indították utolsó útjára 1944 szeptemberében. Társaival együtt gyalogmenetben hajtották nyugatra a Birodalom felé. Abda község határa az a hely, ahol a keretlegények a munkaszolgálat embertelen körülményei, a gyenge koszt és a megerőltető fizikai munka által végsőkig elgyötört Radnóti Miklóst és huszonegy társát 1944. november 9-én meggyilkolták. Életműve mindenki számára örökké élő példa, mert a legkiszolgáltatottabb helyzetben, amibe ember kerülhet, amikor mások kezébe került élete, úgy szólt mindnyájunkhoz, úgy közvetítette sorsát, hogy költészetével szilárdan őrizte és sugározta hitét, szeretetét és belső harmóniáját.

Utolsó verseit tartalmazó Bori noteszt exhumálásakor kabátjának zsebében találták meg, amely a jövőben páratlan kincsként emlékeztet a líra erejére.

A tíz verset tartalmazó füzetből idézzünk most a költőre emlékezve!

HETEDIK ECLOGA

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

….

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

LEVÉL A HITVESHEZ

A mélyben néma, hallgató világok,

üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,

hát hallgatok, míg zsong körém felállván

sok hűvös érintésü büszke páfrány.

ERŐLTETETT MENET

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,

s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,

hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.

GYÖKÉR

Virág voltam, gyökér lettem,

súlyos, sötét föld felettem,

sorsom elvégeztetett,

fűrész sír fejem felett.