2010-ben a Madártani Egyesület megkongatta a vészharangot, mert ha számuk folyamatosan csökken, akkor az előrejelzés szerint 2020-ra akár el is tűnhet ez a hasznos faj hazánkból. A csökkenés okait azzal magyarázták a szakemberek, hogy a korábbi élőhelyeik legelőkké, termőföldekké alakultak át. Ezen túl a klímaváltozás következtében a száraz tavaszok miatt hiányzik számukra a fészeképítő anyag, a sár. A táplálékbázisuk is csökken, mert megváltoztak az állattartás és a szúnyogirtás körülményei. Sajnos rengeteg fecskefészket vernek le az emberek úgy a saját portájuk, mint a közintézmények ereszei alól.
Egy fecske egy kiló repülő rovart fogyaszt el naponta, így rendkívül nagy jelentősége van az egészségünkre ártalmas szúnyogok és legyek elleni természetes biológiai védekezésben. A melegedő időjárásunk miatt új szúnyogfajok, és az általuk terjesztett kórokozók jelentek meg Magyarországon, ezért is óriási szerepe van az ember közelében fészkelő füsti fecskének és molnárfecskének. A fecskék mindig ugyanarra a helyre raknak fészket. Ha a megszokott fészkelőhelyre visszajárva azt tapasztalják, hogy leverték a fészket, ezáltal ellehetetlenítették az utódnemzést és gondozást, ha nincs számukra megfelelő mennyiségű rovar, akkor elfelejtik azt a helyet. Szinte törlődik a kollektív tudatukból és soha többé nem térnek vissza. Pedig rendkívül nagy a szerepük a megfelelő ökoszisztéma fenntartásában. Ezért nem elüldözni, de segítenünk, védelmeznünk kell őket. Napjainkban mozgalmakról lehet hallani, ami szerint az emberek felismerték ennek a jelenségnek akár a katasztrofális következményeit, s különféle fészket védő megoldásokkal segítetik a fecskék megmaradását.
Benedek Elek: Megjöttek a fecskék
Mikor szép csendesen leszállott az este,
Érkezett meg hozzánk a legelső fecske.
Fáradt volt szegényke. Leszállt. Aztán nézte:
Vajon megvan-e még az ő puha fészke.
És jött a második. És jött a harmadik.
Aztán jöttek többen. Mondottak valamit.
Mit? Azt én nem tudom. Talán imádkoztak.
Imé, beteljesült, mire vágyakoztak.
Künn az eresz alatt könnyes szemmel álltam.
Szóltam a fecskéknek: bejöhettek bátran.
Szavamat, úgy látszik, fecskék megértették.
Az eresznek alját nagy hamar ellepték.
Kiki reá talált a maga fészkére.
Mindenikben egy pár pompásan elfére.
Ottan meghúzódtak. Halkan csicseregtek.
Aztán szépen, lassan, mind elszenderedtek.
Szendergő fecskéknek jóccakát mondottam.
Aztán lepihentem. Ő róluk álmodtam.
Velük is ébredtem, mikor a nap felkelt.
Mind azt csicseregték: jó reggelt, jó reggelt!
Szerencsére a tavasz visszafordíthatatlanul érkezik, ennek minden ízét, hangját, illatát tapasztalhatjuk, ha figyeljük az ébredő természetet.
Rónay György: Feketerigó
Odafenn a fenyőfa hegyén,
mindig a legtetején
fütyül a feketerigó,
fütyüli, hogy élni jó.
Már szinte az alkonyi égen,
fekete pont a bársony kékben:
mintha egy kotta fekete feje
hirtelen énekelni kezdene.
Vagy mintha a Tavasz keze írna
víg verset az égi papírra;
tintája az öröm, a remény:
mint gyöngy remeg a tolla hegyén.
Azután nem bírja tovább
a tulajdon gondolatát:
kis szíve boldog bódulatát,
s azt, hogy oly gyönyörű a világ:
Lecsöppen a csepp örömében,
s most ott ül a fenyőfa hegyén fenn,
mindig, mindig a legtetejében:
csepp öröm a világ tengerében,
amitől az egész Föld fényes,
amitől a világ színe szép lesz,
s az áttetsző alkonyi oldott
kékben a világ szíve boldog.
És habkönnyű lesz, aki hallja.
Visszhangzanak a szívek a dalra.
Hallod-e: tíz, húsz, száz, millió, millió!
Taníts meg örülni, feketerigó!
Újbuda 60+ Program
