Költészetének rétegeit, témaköreit az un. én-versek, a közösség szintje, és a transzcendens szint alkotják. A 20. század egyik legnagyobb költője gyönyörű versekkel írta be magát az irodalomtörténetbe. Ellentmondásos személyisége, a körülötte dúló irodalmi harcok miatt sokszor vádolták többek között hazafiatlansággal. Pedig hűsége, kötődése elvitathatatlan volt. Ezt jeleníti meg az 1909-ben íródott „A föl-földobott kő” című költeménye. A föld nehézségi erejéhez méri a felfoghatatlan vonzerőt.
Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.
Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbúsong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.
Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.
Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomorúan magyar.
Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.
És, jaj, hiába, mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.
A szerelmi lírája két legismertebb korszakhoz kötődik, a Léda-versek és a Csinszka-versek korszaka, melyet e két nő ihletett. Diósyné Brüll Adél, (Léda) a halhatatlan szerelem megtestesítője, akinek köszönhette Párizst, ösztönözte, megbabonázta a költőt. A vers akkor született, amikor Lédával visszatért Párizsból. Bár elvágyódott a dúló harcok, az elmaradottság, a tehetetlenség elől, de mindig hűséges volt hazájához
Kapcsolatuk a végletekben kiteljesedő se veled, se nélküled vonzalom volt. Férjével még a beteg Ady szanatóriumi kezelését, lakhatását is segítették. A költő a szeretői viszonyt több alkalommal fel akarta bontani, de mindig elbizonytalanodott. Kapcsolatuk 1903 – 1912-ig tartott, s amikor a nő halott csecsemőt hozott a világra, ami feltehetőleg a költő gyermeke volt, végleg szakítottak egymással. A tépelődő Ady végül megírta a Léda-búcsúztató versét.
Elbocsátó, szép üzenet
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Ady 1915-ben feleségül vette Boncza Bertát, a nála jóval fiatalabb lányt, annak ellenére, hogy a lány apja nem adta hozzájárulását frigyükhöz. A diáklány már évekkel korábban szemet vetett a híres költőre, akiért mindvégig kitartóan harcolt. Utolsó múzsáját Csinszkának becézte és hozzá szóltak Ady legszebb szerelmes versei. Az alábbi verse 1916 januárjában született.
Őrizem a szemed
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
A 40 éves öregedő költő ekkorra már kiégett, halálos beteg, emberi roncs volt, akit megviselt a háború, s nem talált megnyugvást előző kapcsolataiban sem. Elsősorban a társra találás vigasza, a védő, óvó otthon békéje jelenik meg a költemények hangulatában. Ezt a verset 1917-ben írta:
Nézz, Drágám, kincseimre
Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre,
Nézz egy hű, igaz élet sorsára
S őszülő tincseimre.
Nem mentem erre-arra,
Búsan büszke voltam a magyarra
S ezért is, hajh, sokszor kerültem
Sok hajhra, jajra, bajra.
Jó voltam szerelemben:
Egy Isten sem gondolhatná szebben,
Ahogy én gyermekül elgondoltam
S nézz lázban, vérben, sebben.
Ha te nem jöttél vóna,
Ma már tán panaszló szám se szólna
S gúnyolói hivő életeknek
Raknak a koporsóba.
Nézz, Drágám, rám szeretve,
Téged találtalak menekedve
S ha van még kedv ez aljas világban:
Te vagy a szívem kedve.
Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre
S legyenek neked sötétek, ifjak:
Őszülő tincseimre.
Csinszka álma szertefoszlott, mert nem lehetett maradéktalanul boldog az általa magasztalt, tehetséges költő mellett. Adynak köszönhetően megismerte a kor többi nagy íróját, s mindenek ellenére haláláig ápolta a sokat betegeskedő férfit, aki Budapesten a Terézvárosban halálozott el 1919. január 27-én.
készült: internetes források felhasználásával