Szép napsütéses, tavaszi napra virradtunk. A finom, többfogásos ebéd után kis szundikálásra vágytunk. De jaj! Jöttek a telefonok a barátoktól, ismerősöktől: Hánykor van a séta Monspart Sacival? Ugye jöttök? Mit tehet ilyenkor egy nyugdíjas haver, mint hogy ő is elmegy. Eddig soha nem látott - csak távolról tisztelt és kedvelt - példaképével, hogy lemozogja a bőséges ebédet. A Közösségi Házban gyors regisztráció, majd Saci bemelegítésként egy-két hasznos (bár ma már késői) tanácsot adott generációnk étkezési szokásaival, ételeinek minőségével és mértékével kapcsolatban. Legfontosabb tanácsa: 60 felett a nagytányérok, kistányérok pincébe le, mokkás tányér elő, és vágyódjunk a 70 éves kor fölé -, mert akkor már előkerülhet a kistányér, sőt a boldog nyolcvanasok már újra elővehetik a nagytányért! Ezek után egy kis bemelegítő mozgással és nevetőizmaink megdolgoztatásával folyt a felkészülés a nagy sétára. Sok hasznos tanácsot kaptunk a helyes légvételről, a kezek és lábak helyes mozgatásáról és a séta közbeni pasifogásról. Kellően kiképezve nekivágtunk a Gazdagréti tér felé emelkedő Kaptató sétánynak. Hosszan elnyúló, kígyózó sorban - az ébredő természetet lépten-nyomon megcsodálva - elindult a séta. A nyugdíjasok játszóteréhez érve módunkban állt az ott lévő tornaeszközök megcsodálására, kipróbálására. Aztán elindult a menet lefelé - ami már sokkal könnyebb volt. Ebben valószínűleg szerepet játszott növekvő edzettségünk is. A csapatban a párok állandóan cserélődtek, attól függően, hogy ki hogyan bírta szusszal. Én mindig a sor végén találtam magam - nem lévén egy kapkodós alkat. De senki nem sétált egyedül -, mert rendszerint mellé sodort valakit a sétatempó - kivéve a páromat, aki mindig előrenyargalt a sétálókat fényképezni. Egy óra és több mint egy kilométer megtétele után úgy döntöttünk, hogy a mokkás tányéron még vitatkozunk, de a kéthetenkénti Sacis sétákról már nem mondunk le! Foto: Gál Csaba
|
|
|
|
|
|
